Másnap mérsékelten fagyos, napfényes januári reggelre keltünk. Hosszabb készülődés után, a tervezettnél később, 10:00-kor sikerült magunk mögött hagyni a szállást a várva várt túra felé.

Julianus-kilátó

Miután bepakoltunk minden fontos felszerelést a hátizsákjainkba, legalábbis annyit, amennyivel egy kisebb háborút is át tudnánk vészelni, megindultunk a kiszemelt úti célunkhoz a Julianus-kilátó felé. A kilátó Zebegény és Nagymaros között elhelyezkedő hegyen található, amelynek tetejéről minden bizonnyal teljes valójában megmutatkozik a Dunakanyar szépsége.

A Hétlyukú vasúti híd mellett sétálva elhagytuk Zebegényt

Zebegényben, még az első lépésben, a helyi Sparban a maradnék étel-ital szükségletünket magunkhoz vettük. Mialatt elhagytuk a falut, abban a szűk 1 km-ben már sikeresen leizzadtunk. Megtanultuk a téli túrázás első szabályát. Ne öltözzünk túl melegen, de azért legyen rajtunk annyi cucc, hogy meg ne fagyjunk! Nehéz lehet megtalálni az egyensúlyt. Elsőre nem sikerült. És csak ez után következett a túra teljes hossza. Meredeken felfelé, egymás nyomába lépkedtünk és jutottunk előre, hogy csak az első embernek ázzon át idő előtt a cipője. A havas erdő csodálatos volt. A túraútvonalon a vaddisznók által feltúrt levélsávok kivételével minden fehérben pompázott. Olyan érzésem volt, mintha egy régi lovagregényben gyalogoltam volna. A célunkig nem álltunk meg, de sokat beszélgettünk és gyorsan elrepült ez a 3-4 km, amit magunk mögött hagytunk. Az végén egy meredekebb szakasz még próbálta feladni a leckét, de nem jött neki össze. Így megérkeztünk.

A túrázok által közkedvelt Julianus-kilátó

A kőből készült bástyát formáló kilátóba még fel sem lépcsőztünk, máris kiváló volt a kilátás. Az amúgy kifejezetten igényes és hangulatos kőtoronyba felérve viszont pazar panoráma tárult a szemünk elé. A Dunakanyar mindkét oldalát nagyszerűen be lehetett látni. Csodaszép tiszta időnk volt, így semmi nem maradt elrejtve. A túrázásban kevésbé jártas barátunk is azt mondta, hogy ezért a látványért megérte a „szenvedést”.

A fagyos Dunakanyar panorámája a Julianus-kilátóból 

Nagymaros 

Lefelé menet a Julianus-kilátótól Nagymaros felé vettük az irányt. Az Ürmös-rét keresztezte az utunkat. A rét szóról asszociálva zöld helyett egy fehér tisztás tárult a szemünk elé. A bokáig érő hóban turisták által megrajzolt hatalmas szív díszítette annak közepét, megmelengetve a hideg időben a túrázok szívét. Ezt követően a felfelé vezető úthoz képest meredekebb szakaszon jutottunk le a faluba.

A több kilométeres túra után megéhezve kerestünk egy helyet, ahol lehetőségünk lehet ebédelni, igaz már régen elmúlt dél. A szűkös helyismeretünk által megkerestük az egyetlen helyet, amelyről tudomásunk volt. Az Édeske Cukrászdát vettük célba. Megérkezve a cukrászdává átalakított falusi ház udvarába, majd annak végében egy étkezdét is találtunk. Igazán falusias, régies hangulat fogadott minket, ahol magyar ételek és kézműves sörök kínálata tárult elénk. Aznapi menü, a babgulyás és az aranygaluska teljesen kielégítőnek tűnt számunkra, így hát meg is rendelte mindenki a saját fejadagját belőle. Mellette kézműves sörökkel csillapítottuk a szomjunkat. Én személy szerint Fóti Keserű Méz nevet viselő 6%-os sört kértem az ebéd mellé. Összhatás az általam választott kombinációban nagyszerű volt. Esetleges kivetni való az aranygaluska ízében, vagy ízetlenségében merült fel, viszont a babgulyás megérte az árát.

Ízletes babgulyás Fóti Keserű Méz társaságában

Miután megettük a délután ebédünket, átlestünk a cukrászdába. A hangulat itt sem maradt el. Emellett bőséges kínálat tárult elénk, de a laktató ebéddel megtelve csak kávét és teát választottunk magunknak sütemények helyett. Az ablak elé ültünk le, és néztünk fáradtan kifelé a havas utcára. Majd a lehetőségekhez képest feltöltődve tovább indultunk a vonat felé, amely reményeink szerint a szállás felé repít minket.

Kitekintve az Édeske Cukrászda ablakából

Természetesen akkor értünk az állomásra, amikor elment a szerelvény. Szűk ¾-ed órás várakozás várt ránk… De mint túrázok, arra jutottunk, hogy inkább elindulunk gyalog Zebegénybe, mint hogy kivárjuk ezt a hosszú időt. Meghoztuk a nap legrosszabb döntését… a 40 perces várakozás helyet 3 órás baktatás következett. A helyzet átgondolatlanságán az sem segített, hogy a térdem úgy döntött, hogy fájni kezd. Közel 8 óra előtt értünk haza, kimerülten, fáradtan, térdfájósan. De legalább volt időnk megbeszélni az összes világrengető témát. Milyen hasznos tud lenni egy félre sikerült séta?!

Az este ismét a Mókusban

A kimerítő túra után, egy kisebb pihenés következett, mielőtt elkezdtük a pókerezést. Több társasjáték is a kezünk ügyében volt, de első pikkre a megszokott tűnt a legkézenfekvőbbnek. Sajnos a lapjárás nem igazán volt szórakoztató, vagy csak túlságosan fáradtak voltunk a pörgős játékmenethez. A pókerarcot sem kellett erőltetnünk. Így egy hosszabb óra után, miután mindenki elsajátította a kártyajáték fortélyait, váltottunk. A Catan telepesei társasjáték következett, remélve kicsit felébredünk. Mivel egy ember kivételével egyikünk sem ismerte a játékot, ezért mire rájöttünk a játékmenetre, teljesen elálmosodtunk. Pár kör után ezt is jegeltük egy következő alkalomra. Megjegyezném, hogy egy fittebb állapotban kiváló játék lehet, de kifejezetten kezdésnek ajánlom. Fáradtan túl sokat kell gondolkozni rajta. Szóval a nyugalmas befejezés után fellőttük a pizsit…

Fellőttük volna, ha nem jön az isteni szikra, hogy na mégis csak a záró esténk, miért ne néznénk meg, hogy nyitva van-e még a Mókus! Megjegyezném, hogy már este 11 óra volt, és nem tartottuk reálisnak a gondolatot, de miért ne!

Megindultunk az esti havas tájon, a töltésen, a falun át, a Mókusig. És nyitva volt! Csinos, szőke csapos lány fogadott minket. Közölte velünk, hogy fél óránk van és záróra. A hangulatot fokozatosan, lehet kicsit sietve emeltük a szűkös időintervallum tudatában a pult mögött megbúvó italok segítségével. Természetesen addigra már kedvenc pultosunk nem tudta bezárni időben a helyet, mert még a kevés, de annál közvetlenebb ott tartózkodó helyben lakó hölgyekkel és urakkal is sikeresen összehaverkodtunk, így nem hagytunk a zárórának sok esélyt. Utólag is elnézést kérünk, de nagyon szépen köszönjük! A rövidke túlóra alatt kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a katonák a filmekben az éjszaka közepén beveszik a kocsmát, és felélesztik a szürke hétköznapokból egy sajátos humor világgal azt. Nagyon jól éreztük magunkat. Tökéletes zárás volt!